Október vége volt. Az utolsó szőlőfürtök is puttonyba kerültek.
Nagyapám végig nézett a szőlején, szemével szinte betakargatta farkasmályi földjét, de tekintete megállt a vén cseresznyefánál.
Nézte, nézte, majd lassú léptekkel megindult felé.
Odaérve átfogta, fülét a törzsére nyomta és sóhajtva csak annyit mondott:
- Már nem lélegzik.
- Hát bizony Imre, ez kiszáradt – szólalt meg Dencs bácsi – Már nyáron megmondtam neked, hogy túlsárgult a levele. Ki kell vágni. Fájin pálinkás hordó lehetne belőle.
Nagyapa csak ölelte tovább a fát.
- Még apámmal ültettem ’18 őszén, mikor véget ért a háború. Ő ˝örömfának˝ nevezte, s mikor a földbe állította, azt mondta: ˝az örök béke virágozzon rajtad˝. Hát hogyan vághatnám ki. - Meghagyom tavaszig, hátha mégis felsóhajt kikeletkor – és szeretőn végig simította a törzset.

Aztán karácsonykor meghalt. Hirtelen. Nem is tudtam elköszönni tőle. Nyolc éves voltam. Ekkor találkoztam először a halállal. Gyűlöltem, megrabolta a szívem.

Tavasszal újra kimentünk a szőlőbe. Csudaszép volt minden. Zöldült a Mátra, és nagyanyám keze nyomán sárga nárcisz partja lett a pataknak.
- Ebből majd szedünk egy nagy csokorral és haza fele bevisszük a temetőbe, nagyapádhoz – mondta.

Míg a nagyok serénykedtek, én vidáman szaladgáltam a tőkesorok között, akár egy kiscsikó.
Egyszer csak, az egyik sor végén ott állt a vén cseresznyefa. Minden szép eltűnt egy pillanat alatt.
Odafutottam a fához, átöleltem és sírtam.
- Nagyapa… – suttogtam a kérgek közé.

- Hát te, tán ki akarod emelni azt a fát csillagom? – hallatszott Dencs bácsi erős, rekedtes hangja.
- Nem, csak hallgattam, hátha lélegzik, mégis – és pulóverem ujjával megpróbáltam gyorsan eltüntetni könnyeim.
- Ez már ugyan nem. Úgy kiszáradt akár a sivatag. Jobb lett volna már ősszel kivágni, de hát… - mondta fejszével a kezében – jobb most, mint soha.

Azzal felgyűrte az inge ujját és belevágott a vastag törzsbe. De a véncseresznye csapdába ejtette a fejsze élét, nem eresztette. Dencs bácsi hiába erősködött, nem mozdult a szerszám.

- Ej, a mindenit, de makacs jószág ez a fa! – kiáltott, majd közelebb lépett.
Mikor a fa törzséhez ért, összecsapta a két kezét és rám kiáltott.
- No, ezt nézzed meg csillagom! – mutatott egy zöld hajtásra, ami egészen a fa legaljából nőtt ki és telis-tele volt duzzadó rügyekkel.

- Azt hiszem, ez a fa utolsó sóhaja - mondta – azzal lenyeste a hajtást és a kezembe tette, majd nagyot taszított a fejszén, kiszabadította a fa szorításából és vágta, vágta a véncseresznyét.
Én csak álltam ott, markomban az éppen virágozni készülő ágacskával és néztem, ahogy a nagy fa reccsenve elfekszik.

A kisvonat lassan döcögött velünk Gyöngyös felé. Nekem úgy tűnt órákig tartott, míg a temetőhöz értünk.
Nagyanyám mind két keze teli volt, egyikben a kosara, másikba egy hatalmas nárcisz csokor volt
- Fogd a szoknyám szélit Tündike, aztán gyere, le ne maradj, mert eltévedsz a sírok között.
Nagy angyal szobor volt a családi sír oldalában, még nénike állítatta régen.
Nagyanyám kiöntögette az áporodott vizet a vázákból, frisset töltött a helyükre és szétosztotta két oldalra a virágokat. Gondosan eligazgatta őket, aztán leült a sír előtti lócára. Összekulcsolta kezeit és némán, humott szemmel imádkozni kezdett.
Én odamentem az egyik vázához és bele tettem a cseresznyeágat.

- Hát ez meg mi? - kérdezte nagyanyám mosolyogva.
- Az örömfa utolsó sóhaja. Elhoztam nagyapának – mondtam – majd odabújtam nagyanyám ölébe. Hosszú percekig nem szóltunk.
- No, most már menjünk, majd vasárnap megint eljövünk- szólalt meg és zsebkendőjével megtörölte az arcát.

Vasárnap, ebéd után kézen fogva mentünk. Most én vittem a virágokat.
A sírhoz érve csodálkozva láttuk, hogy az ágacska telis-tele van fehér virágokkal.
Gyönyörű volt…
S akkor hirtelen feltámadt a szél és mind elfújta a szirmokat. Úgy repdestek, mint ezernyi pille. Egyre magasabbra és magasabbra szálltak az égen, aztán már nem is látszottak.

- Látod, most már az örömfa lelke is az égben van, nagyapádnál – mondta nagyanyám és mosolygott.