Újra visszaindulok, az út messze visz,
Imént még mosolyod intett felém,
S most nincs nekem más, csak veled-emlékeim,
És hiányod sajogva sír belém…

Eszembe jut a nap, mikor hozzám sodort,
A nyár végi sorsunk űzte szél,
Úgy látlak most is, mint ott az első napon,
Sietve, nevetve jöttél felém…

Még itt cseng fülemben legelső mondatod,
Magányod szőtte igaz-szép szavak,
S eszembe jut, a legelső ˝jó nagyon!˝,
Mi érintésedtől, lelkemből fakadt…

Megint visszautazom, a busz messze visz,
Tovatűnő fák mentén nő a távolság,
És egyre édesebbek nálad-léteim,
Mert tudom, majd egyszer nem kell visszaút…