Mint sóhaj szállt a köd felém a völgyből,
lábamhoz bújtak bús-lomha fellegek,
félig a földön, félig az égben álltam,
s úgy tűnt, lent nincs már semmisem,
 

de jött egy szél, egy lanyha légfuvallat
és szétfakadt a lengő párapaplan,
reménynyi pillanatra felderült a nap,
s teremtő fénybe mártotta arcomat.


Jó volt az érzés, semmihez sem fogható,
egy percre eltűnt a tél, a szél, a hó,
s emlékeimből, negyvenhét selyemruhás tavasz,
elhozta minden imában hívő gyermek-önmagam.