Holdfényt vajúdik az éjjel,
jajdulása ezernyi égi sebet tép fel,
s mint valami lüktető lázas fájdalom,
csillagteste remegve zihál és lobog.

Fehéren eszmél az éj-szülött,
csóvája száll lét és vélt között,
s oly örömmel fut ablakomon át,
mint az eltévedt, ki haza talált.

Ágyam szélére ül, nevet a holdvilág,
ez az áttetszőn libbenő fénymadár,
s tollai közt, nekem-álmokat rendez,
hangtalan érintés töri meg a csendet…

Egy eltévedt imahang bong a végtelenbe’,
pillanattá hervad az éj kegyelme,
csillagok aranya olvad széjjel
és hajnalba vérzik az éjjel.