a Föld is álmodik éjjelente …
… hó alatt, a még rügyekbe gyűrt világról,
mely holnapra tán kibontja illatcopfjait,
egy szégyenlős, karcsú napsugárról,
ki mosollyá festi át a télnek fáradt színeit

és kacagva lubickol lucskos havakban,
tócsák tünékeny tükrében fésüli mézhaját,
egyre szebb lesz, tündöklőn hatalmas,
buja csókjától cseppé csordul a jégvirág,

vagy egy tavaszi éjen…
… mikor almavirágok hullnak ibolya-ölébe,
s az ágak közt még láthatók a csillagok,
ő dús lombot álmodik a nyírfasor hegyére,
a zöld kalászhoz meg lángszoknyás pipacsot,

és a tengernyi fentre felhővirágot áhít,
kába őrülettel néz az izzó végtelenbe,
kék-aranyban ringó kedveséhez vágyik,
bár tudja, a nyár belehal e napszerelembe…

… s akkor majd álmatlan zokog…
… aszúszíve elszorul, megcsalta e szép világ;
árulás, hazugság már minden körötte,
szégyen-pirultan váltanak színt a fák,
s májusuk rozsdaként pereg, ahogy a szél üvöltve

csupaszra kergeti őket, a nyár ellen zendülőket,
hogy a róluk lopott, ronggyá lett arannyal,
enyészetszagú avarral takarja be a Földet,
ne fázzék, ha álmában hűvös lenne a hajnal.