Szédítő mélységű csönd ült az erdőn,
imbolygón botorkált egy napsugár,
rezzenéstelen, végtelen csodára éhezőn,
a természet lélegzetvisszafojtva várt,
hogy a mindenség leheletétől
kivilágosodjék az éji-homály…

és sóhajtottak a fák, fölszakadt a csönd,
egyetlen hárfaként zúgott az erdő,
ujjongó dalra kelt a lent, s a fönt,
rejtelmek fényében fürdött a lejtő,
s a reggel, mint ünnepi himnusz
köszöntötte a Teremtőt…

és minden látható lett, nem volt már titok,
a sziklás völgyben a patak, hogy zubog,
mily mély, félelmetes gyönyörű katlan,
hová vize zúdul hangos zuhatagban,

hogy az erdő csodaszép, csodaszép, pompás,
lombsátra csupa zöld élet-zsongás,
s hogy minden levél, fű, fa, virág örömtől ragyog.