Látod Kedves,

mily szépen zöldül fenn a domb,
földig omlik rajt’ a hársfa lomb,
s a milliomvirágú tarka rét,
szivárványát bontja épp,

de szép!

S mire égre száll a sárga nesz,
a pacsirtának párja lesz,
úgy fütyöl, dalol lelkesedve,
mintha mindig ehhez lett volna kedve.

Dallá lesz minden körös-körül,
a bóbita sóhaja messze röpül,
esztelen cikázva, karikázva
szédülten táncol a világba.

Fel, fel magasba,
nézz Kedves föl a magosba,

mily szelíd nyájat terel a szél,
felhők pásztora, mind hófehér.
Ma nem hoz vihart, jól látható
lesz ott fönn talán, a Mindenható.

S mire véget ér napunk csodája,
szemünk a csillagost csodálja,
másnak ott nincs semmi más,
nekünk a végtelen, végtelen óriás…

Látod Kedves,

mily szépen fénylik fenn a domb,
kitakaródzik a nap, vágyat bont,
s az éj, mint felejtett bánat,
megfakulva tovaárad,

de szép!