Valami ősi ösztön űz feléd,
mint a honvágy tékozló gyermekét,
hogy újra, vissza, hazatérjen…
úgy vágyom én is,
benned otthon lenni szép Természet.

Fától fáig, sziklától szikláig lépek,
láthatatlan tárt kapudhoz érek,
hol nem kell kopogva állnom…
nálad itthon vagyok,
itt, csak itt van igaz világom.

Te nem bántasz, s neked én sem ártok,
így különbözünk mi a kinti világtól.
Nincsen szavunk, csönd a beszédünk,
csak nap, szél, virágok, fák…
egymást mégis, tisztán megértjük.