Susogjatok, ti fák közé surranó szelek,
csaljatok szememre sóhajnyi könnyeket,
játékos, huncut szellő-angyalok,
tekintetemnek szárnyakat adjatok,

s látható lesz az eddig láthatatlan,
éber füleknek hallható a nesztelen…
Föld fényhajú tavasz leánya,
Március, térj meg közénk, édes-hirtelen!

Bódíts el engem zöld, friss-szagú rét,
vakíts el, rám-nyíló kékszemű ég,
feküdjetek alám virágos szőnyegek,
csábítsatok, szirom-mosolyú hegyek.

Rét pamlagán terüljön kacajgó-sárga,
falanxba nyíljon minden gólyahír virága,
cafattá perzselődjék az utolsó felhő,
felejtse hangját a dübörgő mennykő.

Tiszta-kék lenvirág legyen az égbolt,
s közepén aranybibe a Nap, ékes fényfolt,
ujjongva pezsdülő parázs, táncoló sugár,
életcsókot osztó, hatalmas feltámadás,

Tavasz! - kiáltom, s lelkem zsong, zsibong,
dalolva, önfeledten felderül,
oly szép most a világ, ragyog,
s még az Isten is, engem irigyel, egyedül.