A hegyre felszökött a tél,
s a hamvas ég a földig ért,
remegve szállt alá a köd,
szétnyíló, leomló fátyla közt.

A hegyre rálehelt a fagy,
szívéből jég és könny fakadt,
hangtalan dalt zenélt a szél,
ágakra csipkét hímezett a dér,

S hegyen fönn, a tél markában
ezüst karjuk nőtt a fáknak,
gyémánt fényű jégvirágok,
kápráztak maguknak tündérvilágot.

***

Fehér, hófehér volt a hegy,
nem rezdült, nem mozdult semmi sem,
csak azaz utolsó nyírlevél,
mely halkan zúzmarasírjába tért.

Csendes, mélycsendű volt a hegy,
nem szólalt, nem zengett semmi sem,
csak azaz árva kismadár,
ki szárnyát verdesve havat kaszált.

Fehér és csendes volt a hegy,
nem rezdült, nem szólalt semmi sem,
csak a nyíló tél-virágai
ejtették el, jég-jajongva szirmaik.