Még sötét volt, mikor nagyapám bekurjantott a szobába:
- Hírül adatik, hogy Farkasmájiban beérett a szőlő és ha nem iparkodik a ház népe Imre szőlejébe, a fürtök biza, mind lepottyannak maguktól a földre, porba vesznek, seregélyek lakomája lesznek, s a hordó csak kongatásra lesz jó, míg a szárazság szét nem veti őket! – azzal megforgatta a fakereplőt és olyan ricsaj lett a szobában, amitől még a halottak is felébredtek volna.
Hat éves voltam. Nem igazán volt ínyemre a hajnali sötétben kelés.
Duzzogva fejemre vontam a dunyhát.
- No, tán csak nem ijesztettelek meg? – húzta le rólam a takarót és rögtön az arcomra nyomott egy hatalmas puszit. Kikapott az ágyból, ölbe vett, magához szorított:
- Tudod, hogy nélküled nem kezdődhet el a szüret! Neked kell levágni az első fürtöt, hogy a bor majd igazán zamatos legyen. – mondta és átadott édesanyámnak.
Hűvös, szeptember végi hajnal volt. Az udvaron petróleumlámpák fénye mellet rakodtak a szekerekre. Nagyapám felültetett a bakra maga mellé, rám terített egy pokrócot és szelíden odacsördített a lovak közé – indulj Csipa, repülj Rigó!

A földes úton csendesen haladtuk, csak a szekerek álmos nyikorgása, a lovak süppedő lépte neszezett bele a csendbe, mint valami titkos hajnali szerenád.
A Pipis hegy oldalán fény derengett, a nap nyújtózkodva tolta elő első sugarát, melytől az éj megfakult, az utolsó látható kis csillag még megremegett, majd eltűnt a pirkadás fátyla mögött.
- No, most már lecsavarhatjuk a lámpáinkat, megjött az égi váltás. – mondta nagyapám.

A szőlősben óvatos köd ült a tőkék körül, mintha a termést vigyáznák. Minden levél frissen mosott volt, s a fürtök, mint a báli csillárok úgy ragyogtak.
Fáztam. Leheletem meglátszott és azt játszottam, hogy pipafüstöt fújok, mint a Dencs bácsi a hentes.
A férfiak közben tüzet raktak a hozott szalmából és rőzséből, amellett melengették dermedt ujjaikat. Az asszonyok elővették a szekérrejtekből a demizsonokat és mindenki ivott egy kupica pálinkát, amitől aztán megjött a hangjuk is. A férfiak nagyokat kurjongatva hátukra kapták a puttonyokat és elindultak a szoknyák után a szőlősorokon.
Nagyanyám nekem is adott egy kis vödröt, meg egy régi apróka kacort, amit nagyapám élezett fényezett meg, csak az én számomra.
Mindenki állt, várt, én is. Nem tudtam mi van, csak néztem köröttem a nagyokat és nem értettem miért nem kezdik már el a szüretelést.
- No, hát már sosem csippented le azt első fürtöt?! - kérdezte nagyapám – Mondtam, nélküled nem kezdődik el a szüret! – s olyan biztatóan nézett rám, olyan szeretettel, hogy oda kellet futnom hozzá, hogy megöleljem.
Aztán, ahogy levágtam az első szőlőfürtöt, mint hangyaboly mozdult meg a szőlős. Édesanyám, nagyanyám és minden asszony keze, na és a szája is szorgosan járt. Trécselni kezdtek, pletykákat meséltek, melyeket előző nap hallottak a miséről hazajövet. Mikor a vödrük megtelt, akkor meg hangosan kiáltoztak a fiúknak. Ma már tudom, csupa pajzán mondat hangzott el, de akkor a felét sem értettem, csak azt hallottam, hogy mindenki hangosan nevet.

Délutánra már nagyon fáradt voltam. Leültem a vén diófa tövébe nagyapám bekecsére és onnan figyeltem a hegyeket.
- Hát te? – szólat meg mögöttem nagyapám – Tán elfogyott a szőlő? – nevetett huncutul.
- Nem, csak a lábam fáj nagyon nagyapa – sóhajtottam.
- Na gyere! – azzal felkapott és a présházhoz vitt, ahol édesanyám csípőre kötött szoknyával állt egy hatalmas hordószerű edényben. Hosszú fekete haját a feje búbjára tűzte, gyönyörű barna szemei ragyogtak – azt hiszem akkor, abban a pillanatban boldog volt.
- Gyere Tündikém! – kiáltotta felém kacagva - Na, gyere! Fürödj velem a hegy levében.
Nem akartam a taposókádba állni, de nagyapám ezzel mit sem törődött. Lekapta rólam a gumicsizmát, meg a nadrágot, bele mártott az esővizes dézsába combig, megrázott mint egy mosott fürtöt és édesanyám mellé állított.
Sosem fogok rá ezért haragudni.

Semmihez sem fogható érzés volt a friss gyümölcsön járni, anyám kezét fogva.
- Nézd milyen gazdag vagy, igazgyöngyökön jársz, s mind a lábod alá olvad! – kiáltott nagyanyám, miközben ő is belépett közénk.
Akkor, ott, egyetlen egyszer voltunk így hárman együtt, anyós és menye meg az unokája, jókedvben, boldogan – mert ők, sosem szívlelték egymást.
Úgy éreztem valóban kincsen járok, valami csodakádban, mely szeretet áraszt magából és még a háborgókat is megbékíti.

Ezért felnőve, ha hűvös őszi estéken, hideg téli napokon, rügypattintó tavaszon, vagy egy aranyló nyári délutánon egy pohár igazi bor kerül elém, mindig hiszem;
azért készült, hogy visszaöntse belénk az élethez való jókedvet, erőt és a fényt.