Nyáréji, ujjongó eső után,
Kelőnap csókja ég fenn a vár fokán,
Oly tündöklően izzik, szinte fáj,
Ahogy tüzében zöld párát bont a táj.

Egyszerre sírni, s nevetni tudnék,
Míg köröttem a gyönyörű perc kacag,
Borzongatón szép e túlvilági kép;
A múlt, jelent simítva égre fakad,

S kelet horizontján fellegekre száll,
Ragyogva, mint száz templom keresztje
Az égre vetíti önmagát a vár,

Mintha üzenne, el senki se feledje;
E helyen, Drégely romjai alatt,
Igaz vitézek, Magyarok nyugszanak.