Szegény sorsú, mai szemmel nehéznek tűnő gyermekkora volt édesanyámnak, mégis mindig úgy mesélt soha nem homályosuló emlékeiről, mint a világ legszebb csodáiról. Gyermekkorom legszebb meséit tőle hallottam.

   Mátra alján, Gyöngyös széli kis utcában éltek nagyszüleim, János és Teréz, tizenegy gyermekükkel. Közülük Irén volt a legkisebb, Szénhajú Angyalka, ahogy nagyapám nevezte el koromfekete hosszú dús hajáról, az én édesanyám.
Elbeszélése szerint, nagyapám magas, szikár termetű férfi, szigorú apa volt, nyolc fiú és három leány édes szüléje. Nagyanyám Teréz, törékeny asszonyka, minden anyák közt a legjobb, ki túl korán halt, én már csak ősz hajára emlékszem.
Aprócska vályogház volt az otthonuk, fehérre meszelt falakkal, nádtetővel, szilvafás kis udvarral, gémes kúttal a közepén.
Állatokat nem tartottak, örültek ha önmagukkal sikerült az éhséget elfelejtetni. Csak egy bozontos fekete pulijuk volt, Betyár. Természete ragasztotta rá a nevet az örökké pajkosan ugráló, mindig vidáman csaholó ebre, akinek minden nap sikerült valami bolondságot elkövetni, amiért nagyapám rákiálthatott: ˝Ej te betyár!˝.
Nagyapám nyáron napszámos volt a tehetősebbeknél négy nagyobb fiával, télen az erdőben, a favágókkal dolgozott, de minden munkát elvállalt, hogy estére meleg étel legyen az asztalon.
Mindig hajnalban kelt a napot megelőzve az ébredésben. Halkan készülődött, hogy a kisebbeket, kiknek kenyerük még csak a játék, fel ne riassza.

1946 telén, a háborút követően nehezebb volt az életük, mint bármikor.
Édesanyám 5 éves volt, ez volt az első békecsendes tele, ekkor hallhatta először a hópelyhek suttogását és állhatott ki bátran az utca végire, hogy megcsodálja a fehér bundába bújt Pipis hegyet.
Reggelente egyedül már csak Ő maradt otthon édesanyjával, a többiek dolgozni, vagy iskolába mentek.
Nagyanyámmal a közeli cserjésbe kezdték a napot tüzelő gyűjtéssel, hogyha délután hazatérnek a többiek, legyen mivel felhevíteni a kis kályhán a maradék malátakávét.

- Ej Szénhajú angyalkám, de jó ember a te apád – szólalt meg ágszedés közben hirtelen nagyanyám – húsz éve, hogy velem sanyargatja az életét. Úgy szeretném neki adni a világot, s lám még a meleget is az erdőből gyűjtöm neki. – sóhajtotta és kendőjével lassan végig törölte az arcát, majd csendesen tovább szedegette a hullajtott ágakat.
Szénhajúnak térdig ért a hó és a hegy tetejéig tartott még csak a világ, de annyit már tudott, érezte, hogy édesanyja nagyon szomorú.
Némán ballagtak hazafelé, nagyanyám meggörnyedve a lelke és az ágak súlya alatt.
- Dicsértessék! – köszönt rájuk a pap az utca elejére érve – Látom már megint korán kelt Terike.
- Dicsértessék az Úr! – mosolygott vissza nagyanyám fáradtan.
Keserű pillantását tán a pap észrevette,
- Mi a baj? – kérdezte és leemelte a hátat meghajlásra késztető batyut.
- Ne higgye atyám, hogy elégedetlen vagyok, de kérdem én, hogy lehet az, nap mint nap dolgozunk, taníttatjuk a gyermekeink, igaz hittel és tiszta lélekkel eljárunk minden misére, még sem kerül rendes étel soha az asztalunkra. Most lesz negyven éves az uram, s még egy tál meleg levest sem tudok elébe adni, nem hogy gyertyás kalácsot, mint a farkasmályi szőlősgazda felesége annak a léhűtő templomot kerülő, kártyát forgató férjének.
Mondhatta volna a pap, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, hogy a jók majd az egekben elnyerik méltó jutalmuk…, de nem tette.
- Ha gondolja, jöjjön el hozzám holnap reggel, hozza ezt a pöttöm leányt is magával, lenne egy kis munka a parókián, olyan takarítás és mosásféle, nem nagy fizetség mit adni tudok érte, de egy ünnepi vacsorára talán futja belőle.

Másnap, ahogy az utolsó gyermek is elment az iskolába, nagyanyám felöltöztette édesanyámat és elindultak a templom felé.
A hideg pirosra csípte az arcukat, de így legalább nem volt látható az izgalom pírja.
A templomtéren találkoztak össze a pappal, aki elvezette őket a parókiára, megmutatta hol, s mi lenne a munka.
Mikor elment, nagyanyám csak akkor vette észre, hogy a paplak ragyog a tisztaságtól, mintha most végzett volna valaki a takarítással.
De hát az ígéret szent, gondolta és neki látott.
Dél tájban megjelent a pap, kezében egy papírcsomaggal.
- No látom végzett Terike, minden ragyog a tisztaságtól. – mondta és felé nyújtotta a kezében lévő csomagot.
- Egy csülök, meg egy üveg óbor, gondoltam pont jó lesz ünnepi vacsorának.
Nagyanyám már éppen hálálkodni készült, mikor a pap kezét a fejére tette:
- Ne mondj semmit, áldjon meg az Úr és őrizzen meg! Ragyogtassa feléd szeretetét és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd jóságát és áldjon meg békességgel.

Szaporán szedték a lábukat hazafelé, hogy mindenkit megelőzve érjenek a házba.
- Aztán szénhajú csillagom tudod, hogy ez egy nagyon nagy titok, csak mi ketten tudhatunk róla. Édesapádnak igazi meglepetést szereztünk mi ketten ma, már van két hónapja is, hogy utoljára hús került az asztalunkra.
Felkapta édesanyámat az ölébe és mosolyogva, szinte szárnyalva lépett a mély havon.

Füstölt a ház kéménye, mikor nagyapám a kapuhoz ért és már messziről valami nagyon ˝édes˝ illatot érzett. Összefutott a nyál a szájában – sült csülök lehet, fokhagymásan, ropogósan – s gondolatban jó nagyot harapott belőle, aztán letörölte szája széléről lecsöppenő nyálat. Mélyeket szippantott a levegőből, gondolta legalább az illattal lakjon jól, míg beér a házba.
Aztán egy hirtelen mozdulattal lenyomta kilincset, de legnagyobb megdöbbenésére az illat bent még erősebb volt.
Gyertya világlott az asztalon. A huzatban ficánkoló lánggal égett, huncutul lejtette lángtáncát, mint ha ő is részese lenne ennek a meglepetésnek.
Tizenegy gyermek állt az asztal körül és egy nő. Csendben, rendben, ahogy az apjuk mindig elvárta tőlük, de most valami csoda-csillogás volt a szemükben.
- Boldog születésnapot Édesapánk – mondták egyszerre és valamennyien megindultak felé.
Egyszerre akarták mind átölelni, felnőtt férfiak és lányok, apró csibészek.
- Ej no, hát nem fértek mind karomra már – morogta elérzékenyülve nagyapám – s mindegyik fejére nyomott egy barackot.
- Gyere Jánosom ülj le! – húzta ki nagyanyám az asztalfőn a széket – ma téged ünnepelünk.
Aztán szinte futva odahozta az asztalra a tepsit, benne az illatozó csülökkel.
- Isten éltessen édes uram! Egyél, hogy erőd, melyet értünk áldozol nap mint nap, el ne vesszék, hogy sokáig velünk maradj még. – és egészen nagyapám elé tolta az ételt.
Ő csak nézte, nézte, majd az a kemény, szikár termetű ember, szigorú apa, kitől máskor oly nagyon tartottak gyermekei, alig hallható, könnyekkel küzdő hangon csak annyit mondott:
- Hogyan tudnék egyedül enni ennél az asztalnál, hol szívem birtoka hever, s rajta tizenkét csodafája áll.
Azzal kezébe fogta a kést, elkezdte szelni a húst és a kenyeret, mint farkasmályi szőlősgazda felesége a gyertyás kalácsot, s minden szelet kenyérre rakott egy darabkát a sültből.