Verseimben, ha tán volt is helyed,
Gyáván szavak mögé rejtettelek,
Mert ölelni nem mertelek igazán,
Bántani sem akartalak Apám.

Ha olykor dühös rímekbe fontalak,
Engem szorítottak a szavak,
Egyszerre lettél édes, mostoha,
Leírt mondatom, dacos, ostoba,

S könnyekbe fulladt a gondolat,
Mellyel akarva-akaratlan vádoltalak
Mindenért, mindenért, mi semmit ért,
Alkohol gőzében oszló álmokért…

És mégis, ez a félszeg szeretet
Fölébresztette bennem a gyermeket,
Ki neked most boldogan megbocsát,
Csak ölelj, ölelj még sokáig át Apám.