Azt hittem rég elfeledtük egymást,
és most mégis,
mégis itt vagy te átkozott bűntudat!

Nem hagysz nyugodni ugye…
örömed leled abban,
hogy utánam osonsz mindenhova.

Már a nap első sugarát is bitorlod,
melegével bőröm alá kúszol,
mint egy alattomos élősködő,
úgy lapulsz elmémben,
s tetteim közt vájkálva rágsz…
hogy fájjon,
hogy hasítson belém az ébredés…

és belebújsz az éjbe is,
a sötétben álmaimban kutatsz,
bántó szavakat suttogsz a fülembe…

s ha néha elcsitulsz is,
csak a pillanatot várod,
a legnyugodtabb percem,
széttörve csendem s lelkem nyugalmát,
mikor ˝csak a szépre emlékezem˝…

akkor marsz a legnagyobbat,
mikor minden a legédesebb…

2006.10.11