Szótlan-feketében ül egy öregasszony
A parkban korhadt-barnára ért padon,
Ölében selyempapírba burkolt titok,
Melyet reszkető keze lassan kibont.

A papírt szoknyáján lassan teríti szét,
Vigyázva nehogy belekapjon a szél,
S az időnyomát ráncokkal őrző kézben,
Megjelenik egy nosztalgia-krémes.

S az eddig opálhomály mögé bújt szemek,
Napra ért tenger-gyöngyszemként fénylenek,
Ahogy a szájához ér a krém… rég’ ismerőse,
Már repíti is vissza az időbe'…

Újra apró lányka, loknikban lóg haja,
Kezét vigyázva fogja a jó apa;
A Főutcán sétálnak vasárnap délután,
S ott a cukrászda az utca túloldalán…

Nyílik az ajtó és csendül a kisharang,
Máli néni a konyhából kiszalad…
S érzi a frissen sült piskóta illatát,
Karamellt, s a tejjel forrt vaníliát…

Látja az asztalt, hol akkor ketten ültek,
A kakaót, melyen lágy hab terült el,
Látja apja szerető, bársony tekintetét,
És érzi arcán cirógató kezét…

De fogyóban krémes, újra öregasszony,
Némán ül a korhadt-barnára ért padon…
Könnyezve elengedi az emlékvonatot,
És boldogan nyeli az utolsó falatot.