Már régen volt,
nagyon rég,
hogy sziklaszirten sirattam
semmibe hullt fakó perceket,
a magam mögé hajított
halott időt…

Akkor ott fájt,
nagyon fájt minden,
minden bennem megrekedt gondolat,
s görcsösen markolták torkomat
a soha ki nem mondhatott szavak.

Csak álltam ott a bércen,
ahol a magány belém karolva
nézett le a mélybe,
s életem romjai között fürkészett,
hogy szilánkjaiból rakjon össze,
újabb könny-fészket.

Fájt, akkor ott
nagyon fájt,
szinte szétfeszített
a csordultig meggyűlt bánat…
de nem akartam,
nem hagyhattam!
hogy széttiport lelkemre építsen
megint csak magának várat,

Hát felkiáltottam,
gyóntatómnak fogadva fel a fákat,

fájdalmam sikoltva, üvöltve
süvített a hegyek felett,
visszhangom tépte ketté
fejem fölött az eget,

s angyalok könnyeként hullott
vissza a földre,
az ártatlan megtisztult bánat.