Ott jártunk mi ketten…
Hol fényt-rejtve borult ránk az erdő,
Hol az áldott napsugár szinte meddő,
Hol ős-fenyők alját múlt idő rozsdája lepte be,
S a tű-halomból nőtt virág a csodát jelentette.

Ott jártam én veled…
Hol tölgy-karok fontak fölénk kaput,
Hol nyugalommal hintett volt az út,
Hol száz élet ébredt lombok békét-zsongó zöld ölében,
S a boldogság vezette léptünk, örök öröm-ösvényen.

Ott jártunk te meg én…
Hol egymáshoz simult a föld s az ég,
Hol a mező zöldje a naphoz ért,
Hol a szél hajunkra borzolta felhők habjait,
S mi a fellegek közt szerteszórtuk fájó napjaink.

Ott jártunk mi együtt…
Hol sóhajtva lélegzett a lét,
Hol természet dalától zengett a lég,
Hol az életnek íze, illata megáradt tenger,
S talán még sosem lépett együtt két szerelmes ember.