Valahol csodás hegyvidékünk egyik erdejének közepén, mesés tisztás szélén, fák védelmében áll egy kicsiny tó… az én valaha volt ˝bánat-nyelő tengerem˝.
Több mint tíz éve egy kora áprilisi napon jártam ott először, csordultig telve keserűséggel, bánattal.

Csak a fák, a virágok, a madarak és a duruzsolva repkedő bogarak között éreztem jól magam.
Ott mindig megnyugodtam.
Megsimogattam a fák kérgét, levelüket, volt hogy átöleltem némelyiket, és boldog voltam, hogy nem löknek el maguktól goromba szavakkal.
Ha hajnalban érkeztem a füvek és virágok velem könnyeztek, s a madarak… azt hihettem, csak nekem dalolnak, hogy kedvem akár a nap felderüljön és végre mosolyogni lássanak.

Aznap órák óta bolyongtam az erdő fái között céltalanul, követve a vadak járta utat.
Úgy éreztem sehol nincs helyem a világon…

Majd hirtelen a nap aranyfényében, hunyorgó szemem meglátta a fűszőnyegen elterült csillogó csodát, azt a kicsiny tavat, melyet egy röpke gondolat is könnyen körbe tudott volna járni.
Vize olyan tiszta volt, mint a legboldogabb emberi gondolat, alján simára mosódott kavicsok pihentek, s nap sugarától drágakövekként csillogtak.
Partját végig bársonytakaróként terítette be a legzöldebb moha, mit valaha láthattam és olyan puha volt érintése, mint a legfinomabb selyem.
A tó egyik felén a tisztás zöldje szaladt a vízig fürdeni, másik felén fehérkérgű nyírfák nyújtották kíváncsian barkáikat a víztükre fölé.
A látvány lenyűgöző volt, még keserűségem is elfeledtem, nem győztem csodálni a természet alkotta varázslatot.

Az ágait legmélyebbre lógató nyírfa alatt megpillantottam egy nagy követ, s a levél-függönyt szétnyitva rátaláltam az ˝erdő-trónusára˝.
Formája egy óriási, karfa nélküli székre emlékeztetett, melyet zöld lepellel borított be az északi oldal naptalansága.
Szinte csalogatott, hívott – ˝Gyere! Gyere pihenj meg ölemben!˝ – és én nem kérettem magam.

Úgy érzetem a világ tetején ülök, s ez az érzés, a boldogság pillanat-érintése örök…

Később is mindig idejöttem, ha szorongatott a szívem… felültem ˝Ülőkövemre˝, belélegeztem az erdő illatát, hallgattam énekét és gondolataim többször is körbejárták a kis tavat, mely mindig elnyelte bánatom.