Bal kézzel a függönybe kapaszkodott, a reggeli álmosságtól még kábultan álldogált az ablaknál.
- Milyen csodás a nap narancssárga ébredése – suttogta szinte hallhatatlanul, majd nagyot sóhajtott, és hunyorogva kinézett a kertre.
Minden zöld volt, a fák a bokrok a veteményes növényei.
Az üde-fűben pitypangok sárgállottak és itt-ott százszorszépek kandikáltak ki közülük, és vidáman bólogattak a hajnali lágyszélben.
A pirkadat könnyei minden falevélről visszacsillantak, mint ha ezernyi gyöngyszem díszítené a kertet… nyári karácsonyfa… nagyobbik lánya nevezte így az ébredő fákat, még a Mátrában kirándulások idején.
- Olyan szép lenne itt minden, ha boldog lennék – gondolta.
Álmos szemeiben könnyek gyűltek, mint a kerti-harmat és csillogva, lassan végigfolytak az arcán, le egész a nyakára.
Egy hirtelen mozdulattal letörölte a melléig futó cseppeket, majd hajába túrt, kicsit megrázta a fejét, mintha csak a keserű gondolatokat szeretné leszórni magáról.
Felvette az ágy széléről köntösét, kis masnira kötötte a derekán és mezítláb, hogy zajt ne csapjon, kilépett a konyhába.
A gyerekek még szelíden aludtak szobájukban, mit sem sejtve arról, hogy anyjuk lelkében milyen zavarodott bánat van. A lelke sírását nem halotta meg senki… nagyon jól tudta leplezni mosolyával a belső viharokat.
- Egy finom kávé talán… – nyúlt a szekrény felé, de abban a pillanatban meg is állt a lendülete.
- Én bolond, hát nincs is itthon kávé… nincs itthon semmi…
Férje, aki távol, több száz kilométerre járt el dolgozni, már hetek óta csak ígéri, hogy küld pénzt, de az esti hitegető telefonon kívül semmi sem történik, már hosszú ideje… semmi.
Tudta, hogy nincs és nem is lesz pénz. Tudta és érezte, hogy már megint a szenvedélyé lett minden lehetőségük, a játékszenvedélyé és az italé.
Tudta, de félt igazán belenézni a gondolataiba. Félt attól, amit ott talál. Félt a felismeréstől, hogy rossz társat választott, vagy inkább attól, hogy nincs is társa, s ami a legrosszabb, nincs apja a gyerekeinek.
Úgy érezte, hiába tesz bármit, az élete, mint homokszemek az ujjak közül kifut, megfoghatatlanul… és felfoghatatlanul.
Lassú léptekkel visszaindult a szobába, becsukta maga mögött az ajtót és összegömbölyödve ágyára feküdt.
Nem sírt, már nem volt könnye sem, csak fájt. Fájt minden. A múlt, a jelen és a láthatatlan, de belátható jövő is.
Halk nyikorgással mozdult a kilincs és a kisebbik lányka benyitott a szobába.
Álmoska szemeit nagyra nyitva nézett be az ajtórésen, kutatva, anyja alszik-e még.
Boldog mosollyal fedezte fel az ébren lévőt és minden óvatosságot elfelejtve szökellt fel az ágyra, bújt a számára biztonságot nyújtó karok közé.
- Szép reggelt Tündérke, de korán keltél ma! – mondta és szorosan átölelte az aprócska testet.
A kislány hosszú haja teljesen beterítette az arcát, finom gyermeki illata betöltötte a szobát.
- Éhes vagyok – motyogta huncutul Tündérke és félig lecsúszott pizsama nadrágján nagyot húzott a dereka felé, majd egy nagy puszit nyomott az anya arcára.
Mindig nagy öröm volt számára, mikor vasárnap reggelente meglepték a kis csibészek az ágyban.
Néha alvást színlelt és félig csukott pillái alól figyelte, milyen édesen vigyázva bújnak mellé az ágyba, fel ne ébresszék Őt. Hallgatta, ahogy suttognak körülötte, osztozkodnak az ágy szabad részein. Néha alig tudta megállni fel ne kacagjon az édes gyerekszájak hallatán.
Most sem történt másként, hisz újra nyílt az ajtó és egy másik fejecske kukucskált be, jobb kezének nagyujját nevető szájjal cumizta, másikkal bátyja kezét fogta és húzta maga után.
Egy pillanat sem kellet már Ők is önfeledt boldogsággal hasaltak az ágyon.
Egymást fúrva-túrva próbáltak mind közelebb férkőzni az anyjukhoz.
- De kár, hogy csak két karom van! – nevetett, majd megsimogatta mind a három kis csibészt.
A szoba megtelt szeretettel, átkarolta, összefonta Őket a szívükben, csendben összebújva, egy közös takaró alatt.
- Éhes vagyok – súgta újra anyja fülébe Tündérke.
- Korán van még a reggelihez – mondta mosolyogva, elszorult torokkal - Szerintem aludjunk még, és addig sem vagyunk éhesek!
A legidősebb gyermek, nagyra nyitotta barna szemeit:
– Jó akkor aludjunk egész nap, hogy holnapra is maradjon valami.