Csak porszem vagyok;

Valaha szikla voltam, ércesen kemény,
Múltam apró kaviccsá morzsolt…
De porba hullva is csillogtam tovább,
Nem hagytam fakulni fényemet.
Vártam, hogy valaki észrevesz,
Felemel, tenyerébe zár, félve,
Hogy elveszíthet.

Az idő felőrölt…
Már csak porszem vagyok;

Milliárdnyi lélekrész az élet-sivatagban,
Elveszett kristály-darab… láthatatlan.
Még várok, olykor a naptól megcsillanok…
Már csak apró, szürke szemcse vagyok,
Mit a szél még talán magasba emelhet,
De elég egy könnycsepp,
És sárba fulladok.