A legszebb újszülött volt azon napon … az én Édes harmadik gyermekem, Tündér-lánykám.

Sötét szemei kiragyogtak fehér arcbőréből, kicsiny párnás keze lágyan feküdt a pólya csipkéjén.
Nem sírt, nyugalommal viselte jöttét e világra … még nem tudta hová érkezett.
Ó hogy vártam rá … mennyire szeretem … magamhoz öleltem és teljesen megbódított csodás gyermek-illata … Boldog voltam … mert még rejtve volt a jövőnk.

Elmúlt jó egy év, mikor bekövetkezett életünk tragédiája … akkor úgy hittem beleroppanok.

Pici lánykám éppen kedvenc főzelékét maszatolgatta szájára, ölemben ülve, mikor hirtelen elállt addig vidám mozdulata, fejecskéje vállamra dőlt … és nem mozdult.
Néhány döbbent pillanat … a rettenetet szinte óráknak éreztem … először csak szólongattam, ijedten és félve, rémület fogott el, s pánik lett úrrá rajtam … majd talán, az anyai ösztöntől vezérelve, élesztgetni kezdtem … Istenem, hogy féltem…
Hirtelen, kicsi lábacskáinál fogva fejjel lefelé fordítottam … szinte önkívületi állapotban … és reszkető kézzel ütögetni kezdtem, mint a fel nem síró újszülöttet, egészen addig, míg kétségbeesett zokogását nem hallottam újra.
Gyönyörű kék szeme bágyadtan nézett a semmibe, halál-sápadt volt máskor rózsás kisarca … és én ott álltam vele, remegő testemhez szorítva, riadtan, félve, hogy elveszítem.
Olyan volt az egész, mintha egy filmet néznék, egy borzalmas drámát … “Jajjj!! Ez ugye nem velünk történik!!!” … és mégis. Lassan eszméltem fel, nem mertem elengedni a lányom testét.
Az ágyra fektettem, magam mellé … gyorsan öltöztem, fél kézzel kapkodtam magamra a ruháim, közben sírva nyugtattam, csendesen ágyon fekvő Édes-babámat.
Úgy kavarogtam a kérdések fejemben, szinte szétszakadt a rengeteg féltő gondolattól … éreztem, hogy nagy a baj.
Közben teljesen elfeledkeztem két nagyobb gyermekemről.
Ott álltak rémült tekintettel a szoba ajtajában, hét éves fiam tágra-nyílt szemekkel követte az eseményeket, egy szót sem szólt, fogta az ajtófélfát és csak nézte kishugát.
Négy éves lányom hangtanul sírt, szép barna szeméből lassan csordult a könnye, akárcsak én, semmit nem értett.

Egyedül voltam … mint mindig a bajban … magamra hagyva.

Szinte futva tettük meg az utat a kórházig, egy gyermek a karomban, a másik kettő mellettem … még ma sem tudom, hogy értünk oda.
Az orvosnak zaklatottan meséltem el a történteket … azt hittem megfulladok, annyira szorított a félelem … lánykámat rögtön elvették tőlem … és én nem mertem sírni a másik két gyerek előtt … ne lássák, hogy baj van … erősnek akartam látszani, miközben úgy rettegtem, mint még soha.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg az orvos visszatért … “Anyuka, sajnos rossz hírem van” … és ez a mondat megpecsételte életünket, örökre.

Hónapokig kivizsgálásokra jártunk, kórházról-kórházra utazgattunk, míg teljes lett a kór-kép, és végre kimondták, a visszavonhatatlant … agykárosodás … súlyos szellemi fogyatékos lett az én Tündér-lánykám …s sosem tudom meg miért, magyarázatot senki nem tudott adni …

Ezeregy-éjszaka könnyeztem meg kis életét, mely annyira más lehetett volna … vele az enyém is … de nem tudtam segíteni …
Sokáig bűntudatban éltem, vádoltam magam, úgy éreztem cserbenhagytam Őt … rossz anya vagyok … belülről marta lelkem a fájdalom … sosem voltam még ilyen tehetetlen …

Azóta eltelt tizenhat év, s most először tudok írni a történtekről, beszélni is csak ritkán tudtam róla … hozzám nagyon közelálló emberekkel, … ám annak a napnak a borzalma bennem él, beégette magát az emlékeim közé, nem ereszt, nem engedi, hogy felejtsem…