Lassan bandukolva,
Fojtó ködben jártam évekig,
Sötét kapucnim
Mélyen szemembe húztam …
Ne lássa senki könny-áztatta
bánatba-fáradt arcomat...

Volt hogy némán zokogtam,
S közben mosolygott szemem,
Ölelésre nyújtottam karom,
Miközben hideg volt Szívem
Sajgott minden érintés …
S fájtak a ki nem mondott szavak.

Most oszlani látszik a köd,
Köpenyem, még félve, elhagyom,
Fejem az égre emelem,
A napfénye átjárja lelkemet,
Arcomon már őszinte mosolyom,
Most végre boldog vagyok!