Szakad rám a nyári zápor,
Könnyemet takarva,
Arcomra hull,
Míg egy padon ülök,
S az égre nézek,
Mozdulatlanul.

Hagyom, hogy ázzak,
S eső árral fájó lelkem is
Földre borul,
Testem zuhan utána,
Kezem a sárba nyúl,
Céltalanul.

Csak iszapot markolok,
S mint minden kezemből,
Ez is kifordul…
Most hitetlenségem feladom,
Könyörgő szavam kiáltva,
Hitért koldul.

Hitet kér a holnapnak, hitet
A mának, s ami jöhet még
Váratlanul,
Mert hinni akarok benned,
S bízni az egész világban,
Így is, áldatlanul.