Gyönyörű hajnal volt, a nap már félszemmel kukucskált a távoli fák lombjai közül, de még olyan gyenge volt és lusta, akárcsak én magam, fénye mégis hunyorgásra késztette szemem, pedig olyan szívesen néztem volna, ahogy nyújtóztatja sugarait.

Az avar tetején harmatcseppek csillogtak, mintha valaki az éjjel szétszórta volna millió drága gyöngyszemét.

Nem volt hideg, inkább nyirkos volt a levegő, és erős gomba illat áradt mindenütt, vegyülve az öreg avar alól feltörő, kéken nyíló tavaszi ibolyák illatával.

A világ legfinomabb illata, a természet lehelete, az erdő tavaszi üdesége, frissessége, a megújulás illata volt ez … május parfümje.

Egész lényem az erdővel vált egyenlővé.

Oly óvatosan léptem az avaron, szinte félve tettem lábam a földre, attól tartottam egy zaj, egy kis reccsenés eltünteti ezt az idilli képet, ezt a varázslatot.

Megálltam, szemem behunytam és éreztem ahogy átölel a levegő, mélyen belélegeztem, hogy teljesen az enyém legyen, eljusson minden porcikámig.

Hallottam a madarak ébredő dalát, a harkály egy odvas fán reggeli ébresztőt koppantott, s visszhangja bejárta az egész hegyet, és minden fán újra és újra koppantott .. “ébredj világ, ma egy új nap kezdődött!!!”…

Ám a hangok mögött, valami szokatlan is volt, amit nem mindig lehet hallani, mintha valaki sírna a távolban, sírna mint egy csecsemő.

Futni szerettem volna, gyorsan odaérni, de az túl zajos lett volna.

A kétségbeesett hang egyre közelebbről hallatszott, szinte már elértem hozzá.

Egy nagy szürke szikla állt előttem, a hang gazdája valahol mögötte volt, odadőltem hát a hegydarab oldalához és félve, de nagy emberi kiváncsisággal, fejemet óvatosan kidugva megláttam, miért és honnan jön a hang.

Városiként eddig állatot szinte csak az állatkertben láttam, s most ott volt előttem egy őz, egy vajúdó őz, egy leendő őzmama.

Levegőt is alig mertem venni “nehogy észrevegyen, nehogy megzavarjam!” Hiszen ez az ő ideje, idebújt a világ elől, hogy biztonságban legyen, ide rejtőzött erre a kis bozótos helyre, messze a járt utaktól, ahová ember nem mehet.

Már régóta itt lehetett, hiszen csak néhány perc volt hátra, és az apró kicsi élet már a fűben hevert, és anyja, az őz mama, oly gondos volt vele, ahogy megszabadította születése maradványaitól, ahogy segítette, hogy a gyenge lábak máris egyesen álljanak, és megtartsák a kisélet súlyát.

“Csak” egy állat, és mennyi szeretet és féltő gondoskodás van benne, önzetlenül magára gondolva utoljára.

Ez a természet, a veleszületett természet, amit az állatok nem felejtettek még el.

Mély sóhajjal néztem a már távolodó, kicsit még édesen botladozó gida és az őzmama után.

Lassan beleveszett alakjuk az erdőbe, a fák között a vakító napfényben csendben eltűntek, hogy éljék a maguk kis békés életét.

És a madarak újra daloltak, a harkály újra koppantott a fákon, és a visszhang még jobban bezengte az erdőt, szinte kiáltott, …. “új élet született, még miénk az erdő!”…