- Maradj még! Kérlek, fogd a kezem! – mondta fáradt hangján, és gyönge karját a férfi felé nyújtotta.
Nem szólt semmit, leült az ágy szélére, két hatalmasnak tűnő tenyerébe fektette a bágyadt női kezet. Úgy szerette volna megszorítani, de nem merte, félt hogy összetöri a vékony ujjakat.
Ráhajtotta fejét a nő karjára, tudta, érezte már nem sokszor teheti meg, talán ez az utolsó alkalom, az utolsó közös éjszaka, hogy itt ülhet vele, mellette, beszélhet hozzá… de mégsem jött ki egy hang sem a torkán, melyet olyan erősen szorított a fájdalom, hogy szinte megfojtotta.
Itt a nő mellette, aki az életet jelentette neki hosszú éveken át, aki megmutatta milyen az igazi szerelem, aki olyan erős volt, kitartó, szenvedélyes és mindenért annyira tudott küzdeni…
Most itt fekszik tehetetlenül, betegen, legyőzve … és Ő nem tud segíteni, tehetetlen…
A férfit elöntötte a keserű fájdalom, homlokát a nő kezére szorította, és életében először sírt, mint egy kisgyerek.
- Ne sírj! Kérlek, csak fogd a kezem! - mondta mosolyogva, és magához húzta a férfit, szájával gyengéden lecsókolta a könnyeket szeméről. Neki legalább úgy fájt, hogy el kell hagynia az embert akit annyira szeret, akivel élte az életet, aki olyan szerelemmel szerette, amelyet sosem lehet elfelejteni, talán még a halálban sem.
- Veled megyek… – súgta a férfi, és odabújt mellé az ágyba, és lelke minden szeretetével átölelte a nőt.

Lassan kelt fel a nap, talán Ő sem akarta, hogy vége legyen ennek a pillanatnak.
Halvány fénysugárral nézett végig a szobán, ahol két ember aludta álmát, egy nő és egy férfi. A férfi átölelve a nőt békésen már csak egy maga szuszogott…