… Már fél óra is eltelhetett, azóta, hogy becsapta maga mögött az ajtót…

Csak ott álltam, és nem akartam érteni semmit, nem akartam tudni semmiről.
A világ rajtam kívül lebegett, valahol messze a semmiben, a láthatatlan végtelen határán.

Elment.
Igen, most végleg elment.

Magamra maradtam, minden fájdalma a létnek rámzúdúlt. Kétségbeesés és rémület markolta körbe testem, és lassan összekuporodva a gyötrelem terhe alatt a földre kuporodtam. Nem tudtam sírni, csak fojtogatta torkom a fájdalom, mintha ezer gyilkos kéz tapadt volna rá.
Síkitani és ordítani szerettem volna, de nem volt ereje a hangnak, némasikolyom reszketve futott szét a világban.
Cikáztak gondolataim, keresték a múltban és a jelenben a magyarázatot.
Lehet hogy nem vettem észre, vagy nem akartam észrevenni, hogy már Ő nem az enyém? … Lehet nem is volt soha?!
… Közben titkon az ajtót figyeltem, de csak óvatosan, hogy még Én se vegyem észre, mennyire vágyom rá hogy kinyíljon, ott álljon és azt mondja … csak tréfa volt, egy buta tréfa az egész… majd fölemelne a földről és magához húzna mint rég… De nem, mert…

Elment!
Igen, most tényleg, végleg elment!

Egyedül maradtam, ezer vérző sebbel a lelkemen. Félelemmel és fájdalommal lett teli a szobám, és csendben könnyek nélkül zokogva, ágyamra roskadtam, mint ki kincsekkel zsebében körbejárta gyalog a világot, de mire hazaért mindent elveszített.
Törni, zúzni szerettem volna, hogy semmi ne maradjon, mi a múltra emlékeztet, ám az erő elhagyta testem.
Bágyadtak lettek a gondolatok is fejemben … igen már hatott a doboz nyugtató … már tudtam, most felemel valaki és magához húz, mint még senki …